Négy teljes napja itthon. Na jó, ez csak majdnem igaz, mert ma leugrottam a videótékába. Mindent bevetek a tüdőm gyógyulása érdekében, és közben tudom, hogy a lelkemet kell megnyugtatnom.
Abba az életszakaszba érkeztem, amikor az ember tudatosan választja a magányt. Értelmetlen és fölösleges döntés lenne? Ezt nem tudhatom, mivel csak az idő múlásával derülhet ki. Ettől a mondattól pedig máris nagyon öregnek érzem magam.
A rengeteg új lehetőség egyenlő rengeteg bizonytalansággal és a változással.
Íme; a klasszikus hős útja modell, a dramaturgia tanulmányok nyomán.
Elérkeztünk ahhoz a ponthoz a történetben, amikor a hős már nem fordulhat vissza. A változás valójában benne fog lezajlani, a külvilág csak a darab díszlete lesz.
A legjobb, amit tehet, hogy jól megismeri önmagát; rá kell jönnie, hová tart, és hogyan állítsa ezt a változást a saját szolgálatába.
Most ez is van, meg az is van, meg amaz is; a mindenfélével. Remélem, az egyikből majdcsak lesz valami.
A gyomokkal, úgy tűnik, sikerült felvennem a harcot, irtódnak kifele szépen. Nem egyszerű, de már jobban felismerem a különbséget a gyom és a nemgyom között, így biztosabb és hatékonyabb kézmozdulatokkal tudok fellépni ellene.
Közben az orromban mintha motozna már valamilyen illat, ami egy üde tisztás közelségére emlékeztet. Kicsit meg is pofozom magam ezekben a pillanatokban; még február van, és hideg, és tél; így e motoszkálás igencsak plátói síkokon mozog.
..el kell menni, el kell menni; hogy aztán visszajöhessek, és végre elkezdjem.
"Aludni és nem látni. Aludni és megbocsátani. Aludni akarok - bocsássatok meg -, mert szeretnék megbocsátani." /M.S. - Ég és Föld/
"Egy napon felébredtem... és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És
egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben.
Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben
van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a
másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos,
az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak
emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár,
minden."
/Márai: Az igazi/
..szeretem az embereket.
Még mindig esik. Esik és olvad. A város fehér és puha; Mimmával éjjeli sétát teszünk benne. Sosem tudom igazán eldönteni, hogy Budapest inkább nyári, vagy inkább téli város.
Az óriás hóbuckákról sielős emlékek jutnak eszembe. Reggel egy osztrák faluban, öltözködés 4 rétegben; zipzár és csatthangok, vajas-mézes kenyér és gyümölcstea. Siklás a havon, a szél az arcomba csap, süvítek lefelé és igazán szabadnak érzem magam. Ha ügyesebb volnék, besiklanék a fenyők közé és szlalomoznék az erdőben. A felvonó hangja távolról hallatszana csak; egészen egyedül lennék a tiszta hóban. Tudom, úgyis ott lesz mindenki háromkor a hütténél, addig azt csinálok, amit csak akarok. Van térképem a pályákról, nem tévedhetek el.
No igen; azt hiszem, idén nagyon hiányzik a lécem és a havas hegycsúcsok.
Budapestnek is jól állnak a fehér süvegek, persze, de ósztria magaslatai egészen mások..
Búcsúeste. Rég voltam már a városban, hiányzott is. Illetve nem, inkább már csak éppen ideje volt, hogy újra leüljünk a fiúkkal és tréfálkozzunk egy jót.
Áron szerint az emberek nem változnak. Szerintem pedig hinnünk kell abban, hogy az emberek változnak. .. vagyis; ez az este is tele volt olyan beszélgetésekkel, amelyekkel közelebb szeretnénk kerülni az igazságnak nevezett semmihez.
Egy-két dologban azért megegyeztünk; például abban, hogy a hideg sör még mindig nagyon jó, és hogy csinálni kell egy viccügyi minisztériumot.
Megyek, gondolkozom, nézelődöm. Aztán vissza a dolgomhoz. Aztán megint megyek, kicsit beszélgetek, és gondolkozom, aztán megint vissza a dolgomhoz. Felülök a buszra, bemegyek a városba, leülök egy székre. Mellettem kedves ismerősök, olyan, mint amikor otthon vagyok; ez jó. A film is jó a maga nemében, ismerős, olyan, mint amilyenek mi vagyunk. Nem is kellene a mentegetőzés az elejére, meg a végére, a mikrofonba. De egy kicsit ilyenek is vagyunk, mentegetőzünk; persze minek. Az ismerősök kedvesek, meghatottak. Olivéren a régi mosoly, végre, már hiányzott.
A sztrájk a hidegben még jobban üvölt. Az emberek a buszon kedvesek, toleránsak. Egy fiatal, piercinges fiú megfogja a néni kezét, aki fellép a lépcsőről. A lépcső tetején hering effektus. Viccelődnek, a piercinges fiú randira hívja a nénit. Néni mesél a régi buszokról, meg hogy ez a tömeg ahhoz képest semmi, ő sokkal durvábbakat élt át ennél, annak idején. Talán nem is hiányzik a hordozható zeném annyira, mint gondoltam. Az emberek most érdekesebbek; mosolyognak. Közelebb vagyunk egymáshoz, mint egyébként. Ez az egész olyan furcsa és jó. Valami hiányzott. Mostanában kezd visszatérni. Már nem is fázom annyira; esetleg, a lábujjam vége, egy egészen kicsit, az még igen..
Ezt Doktor Csernus mondta, és én azért írtam ide, mert kifejezi a lényeget. Tisztán.
...egyébként úgy érzem, hogy 2010-ben több lesz a tennivaló.
Tűlevelek felporszívózva, leves megfőzve, marketing, harmadik fejezet, kilencedik dia. Smirgli, fehér festék, két rétegben, aztán fogas, szétszerelés, összeszerelés, nagytakarítás. Új vizsgaidőpont kérés, portfólió-fényezés, munkakeresés. Mosogatószer? Fogkrém? Cipőpaszta?
Vajon milyen mély a nyúl ürege?
Elképesztő felismerések érnek az életben; előfordul, hogy a trágyadomb kivirágzik. Mindegy, mennyire óriási, undorító és frissen bűzlő, hölgyeim és uraim, képes rá és kivirágzik. A kis szirmos ördögök, valószínűleg egy zsémbes, bibircses boszorkány varázspálcája által gyökeret vernek az ürülékben és kinyiladoznak.
De neem-nem. Én nem dőlök be ennek a színjátéknak. A sátán keze van a dologban, és nagyon jól nevelt leányzó lévén nem engedek a kísértésnek, hogy elkezdjem sajnálni, tutujgatni és öntözni a kis álszent tubarózsákat. Felőlem virágozhatnak, a trágyadomb akkor is trágyadomb marad. A vér nem válik vízzé.
Lupus in fabula.
mese mese meskete tehén segge fekete